Meseország Paloznakon

Egyszer volt, hol nem volt, a Balaton-parton és a paloznaki szőlősorokon épp egy kicsivel túl, volt egyszer két testvér, Wirtz Ágnes és Dr. Walter Katalin, s a férjeik: Wirtz Albrecht és Dr. Walter Cornelius. A két házaspár úgy határozott, hogy állami gondozott gyereknek szeretnének segíteni. Ki is doboltatták Óperencián innen és túl: „Hisszük, hogy minden gyerek mesehősnek születik, azonban ahhoz, hogy céljait elérje, a népmesék tanítása szerint meg kell találnia az aranyhajszálat, ami rejtett, még szunnyadó, belső erőforrásaihoz vezet.” Lett erre a hírre nagy sürgés-forgás, és láss csodát: a mese valósággá vált.

 

Wirtz Ágnes és Albrecht 2006-ban költözött haza Németországból azzal a feltett szándékkal, hogy szülők nélkül élő gyerekeknek szeretnének segítséget nyújtani, amit nem lehet elvenni tőlük, ami fontos része lehet a boldogulásuknak. Azt is tudták, hogy saját alapítványt szeretnének létrehozni, amit nemcsak finanszíroznak, hanem a munkában is részt vesznek. Akkoriban ismerkedtek meg a népmesék segítő erejével: a bennük rejlő bölcs tudás az élet minden pillanatában valódi segítség, útmutató, támasz és remény lehet egyszerre.

Magyarországon 21.000 gyermekvédelmi gondoskodásban élő gyerek él, kortársaikhoz képest többszörösen hátrányos helyzetben. Hiányzó vagy megtépázott családi kapcsolataik szellemi-testi-lelki síkon egyaránt megsebzik őket. Maguk között ”zacis” névvel illetik saját helyzetüket, és ez sokatmondó: ők ugyanis nem árvák, többségüknek élnek a szüleik, akik gyermekeikről sok esetben anyagi körülményeik miatt nem képesek gondoskodni. Gyermekotthonosnak lenni örök hátrány, hiány és bélyeg, így életesélyeik minimálisak.

2010. szeptember 30-án, Benedek Elek születésnapján, a Népmese napján nyílt meg Paloznakon a világ első Meseközpontja. Az alapítvány első szakmai vezetője Boldizsár Ildikó volt, aki harminc éve foglalkozik mesékkel.  2015 tavaszáig közel ötszáz gyerek járt itt.  Minden esztendőben egy-egy különleges csoportot is fogad az alapítvány: fiatal, tizenhat-tizenhét éves lányanyák voltak vendégeik, és tizenhárom olyan gyermek is érkezett, akinek az édesanyja az egri börtönben tölti büntetését. A csoport különlegességét az adta, hogy az édesanyákat is elhozták hozzájuk. Az öt asszony tíz napon át reggeltől estig együtt lehetett a gyerekeivel, akiket börtönkörülmények között legfeljebb havonta egyszer vagy még ritkábban láthat. 2015-ben nevelőszülők és nevelt gyerekek együtt érkeznek Paloznakra, hogy a mesék, a közös játék, az együtt megélt élmények segítségével erősítsék kapcsolatukat. 

Az egyik tábor végén egy huszonéves fiatal, aki korábban szavakat is alig tudott egymás mellé rakni, komplett mesét költött, pantomim-előadást tartott a többiek előtt, s azt mondta, megtalálta a gerlékben a testvéreit. Ahogyan ő fogalmazott: „többen lett”. Egy „kőkemény szélsőjobbos kamasz” pedig néhány napnyi madárházbeli ottlét után kibökte: ő azért szereti a kanárikat, mert azok sokszínűek.  

De akad másfajta történet is. Kamaszok hallgattak mesét a Babzsákosban, amikor az egyik egyébként kemény vagány, nagyszájú fiú megszólalt: „Tudjátok, miről álmodom? Hogy egyszer majd a feleségemmel és a négy gyerekemmel megállok itt a kapu előtt, és behozom a kölyköket, aztán megmutatom nekik, hogy ez az a hely, ahol azokat a szép meséket hallottam, amiket esténként nektek mesélek."

Mesélhetünk arról a lányról is, aki bár gyönyörű, magát rettenetesen csúnyának látta. Ez nem is csoda, hisz soha életében nem kapott ölelő anyai érintést, ringatást, nem suttogta neki senki, hogy te vagy a világon a legszebb, a legnagyobb kincs. A lány kövérnek látta magát, ezért könyörögni kellett neki, hogy egy-egy szelet almát megegyen. Aztán a mesék, a biztonság, a sok ölelés, a jó szó, a tánc és a dal ereje segített. Búcsúzáskor már Aphroditét, a szépség és a szerelem gyönyörű istennőjét alakította a színpadon. 

Különleges program volt a meseiskola, ahol a gyerekeket ahhoz az ősi, ösztönös létezési módhoz próbálták visszavezetni, ami a tanulás alapja: légy kíváncsi, kérdezz, figyelj. Ehhez azonban érzelmi és fizikai biztonságot kellett teremteni, amiben a gyerek figyelni tud, s kérdezni mer. Bár a gyerekek 7-13 évesek voltak, a mesenappaliban minden reggel azzal indult, hogy 11 felnőtt 11 gyereket ringatott az ölében, és napról-napra suttogták: „Kicsi szeme, kicsi szája, keretezi kerek álla, boltozata homloka, jaj de szép a kisbaba.”  

Minden táborban elhangzik a mondat: „De jó lenne, ha hazavinnél, ha te lennél az anyukám.” Ilyenkor a legedzettebb szakemberek szíve is elszorul, nehéz megszólalni. Mindössze annyit lehet mondani: „Nem lehetek az anyukád, de a barátod, a segítőd igen. Ez mindkettőnkön múlik, és azon, hogy mennyit teszünk érte.” Ezt el tudják fogadják a gyerekek, mint mindent, ami szívből jön és igaz. A gyerekek felé sugárzott érzelmi biztonság feltétele: tudás arról, hogy akárcsak a mesék hősei ők is le tudják küzdeni a kihívásokat, a nehézségeket. Érdemes élniük, mert a sors számukra is jó dolgokat tartogat.

A Meseközpontban nincsenek televíziók, nincsenek számítógépek, telefon is csak egy-egy órára esténként. A gyerekeket körülöleli a mese, a tánc, a mozgás, a mondókázás, a népi játékok, a népdalok, a kézművesség és az alkotás, sőt egy különleges mesés-filmes, mesés-színházi módszert is beépítetek a nyári szakmai programokba. 

Az alapítók úgy érezték: egy gyermek életében nem elég évente pár nap ahhoz, hogy hosszú távon is tartós változások történhessenek. A saját lakóhelyükön, a mindennapi kihívásokban, a hétköznapi élethelyzetekben is támogatni akarták őket. Mint mondják: nem egy bizonyos módszer vezet a sikerhez, hanem sok tehetséges ember, aki mind a maga legjobb benső forrásából eredő tehetségét kínálja fel. A szakmai vezetést Boldizsár Ildikótól 2014 márciusában Bajzáth Mária vette át, aki a kezdettől fogva részt vett a paloznaki munkában. Ő dolgozta ki az Aranyhajszál programot, aminek a jelszavai: több mese, több idő, több szakember, többféle módszer, folyamatos kapcsolattartás, képzett és elkötelezett önkéntesek. Mindez a gyerekek megismeréséhez vezet, egyénre szabott, és az egyes gyerekek leghatékonyabb megsegítését eredményezi. 

Az alapítvány kapcsolatban áll fővárosi és miskolci gyermekotthonokkal is. Első lépésként az ott dolgozó munkatársakat vonták be az Aranyhajszál programba: rendszeresen cserélnek tapasztalatot a Meseközpont munkatársaival, és újabb, speciálisan a gyermekotthon számára válogatott mesegyűjteményeket kapnak. Kutatások igazolják, hogy a családban élő gyerekek egyharmada sem hall meséket esténként. A Meseközpont önkéntesei bejártak a gyermekotthonokba, és kialakították az esti mesélés szertartását.

A Meseközpont Hild-díjas Paloznak határában épült. A kétszárnyú kapun belül egy hektárnyi területen állnak az épületek, van veteményes- és fűszerkert. Sok a termő gyümölcsfa; szőlő, málna, eper és ribizli is szüretelhető, amiből aztán úgynevezett barátság lekvárokat főznek együtt a gyerekek. A felső kertben fehér kövekkel kirakott patak és tavacska van.

A három nagy épület közül a Tündérkert földszintjén tágas fogadóhelység van, az emeleten a „Babzsákos”-ból szinte az egész Balaton látható: itt kényelmesen lehet játszani és beszélgetni. Az Óperenciás névre keresztelt nádtetős házban szobák vannak, összesen 28 férőhellyel, ebédlővel és konyhával. Itt van a Fabrika is: minden alkotó és kézműves tevékenység színhelye. 

A két épület között sok-sok madár csipog, csivitel, rikoltozik, búg a falak és a kerítés mögött: ez a Madárház és a Röpde. Odabent szabadon repdeső, sétálgató madarak fogadják a csendes és figyelmes látogatókat. Pintyek, nimfa- és hullámos papagájok, kanárik és gyémántgalambok, fürjek népesítik be a teret. Látható, hogyan etetik egymást, hogyan udvarolnak, védik a fészküket. Ha kellő tisztelettel, szeretettel és figyelemmel fordulunk a madarakhoz, előfordulhat, hogy a tenyerünkre, vagy a vállunkra szállnak. 

A mesemondás hagyományosan nem gyerekműfaj volt. Közösségteremtő- és megtartó erejével, a legcsodásabb tájak és történések között is a legvalóságosabb valóságba visz, és ha sűrű, sötét erdőben járnánk, akkor is reményt ad. A népmese a minket körülvevő természeti világról, az emberi közösségekről, az együttélés szabályairól ad pontos képet. Segít megválaszolni a kérdést: ki is vagyok, miért vagyok én ezen a világon? Mesehallgatás közben mindannyian végigmehetünk a hős útján.

A Paloznaki Meseközpont családok előtt is nyitva áll Pünkösdkor, és a családi mesedélutánokon. Aki nem hiszi, járjon utána!

Az írás az Északipart című magazin 2015. évi számában jelent meg.)

Garda - a látott hal Tihanyban

"Gaardaa!" - Herman Ottó írása szerint ezzel a kiáltással verték fel annak idején a novemberi Tihany lakóit:

„Hajdanában, mikor Tihany félszigetét még erdő borította s a nép téli munkáját az erdő szolgáltatta, a halászbokrok nem tanyázhattak naphosszat a parton s a hegyenjárás is inkább önkénytes volt. Akkoron a hegyenjáró kiállott a csúcsra s a falutól a hegyen járóig, kellő távolságban gyerkőczök állíttattak föl. Mihelyt a hegyenjáró észrevette a "látott halat", oda kiáltott a legközelebb álló gyereknek: Gaardaa!

Szájról-szájra röpült a hir a helységbe s az az ember, asszony, a ki a templom táján hallotta a jó hirt, fölszaladt a toronyba s félre verte a harangot, minek hallatára a halászember ott hagyta munkáját s kirohant a partra.”

A garda (Pelecus cultratus) a pontyfélék családjához tartozó, nemének egyetlen faja. Egyéb elnevezései: sugár kardos, balatoni hering, kardkeszeg, karda, szabóhal vagy vezérgarda. Álló és lassú folyású vizek lakója, de szívesen tanyázik brakkvízben, vagyis félsós vízben is. Közép-Európától a Kaszpi-tengerig megtalálható, az Aral-tóban is van állománya. Magyarországon a nagyobb folyókban és a Balatonban él, ahol régebben akár 50-300 tonnát is kifogtak évente. Termetét tekintve 25-35, maximum 60 centiméter hosszú. Szájrése meredeken felfelé irányul, 90-115 kicsi pikkelye van a hullámos oldalvonala mentén. Rajhal, ami napközben a fenék közelében tartózkodik, éjszaka a felszínre emelkedik. Tápláléka planktonrákok, rovarlárvák és -bábok, repülő rovarok és apró halak. Legfeljebb 9 évig él, május-júliusban ívik, és 3-4 évesen válik ivaréretté. Magyarországon a 2014-es "év hala" választáson a három jelölt egyike volt. 

A garda a Balaton egyik legrégebbi halfaja, a jégkorszak után jelent meg hazánk területén. Az eredetileg a tengerben élő hal még a sós vízből vándorolt az édesvizek felé, a Sión át kerülhetett a Balatonba. A nálunk honos gardák már egész életüket édesvízben töltik, vándorlási szokásuk azonban mind a mai napig megfigyelhető. Az őszi időben csapatostul érkeznek az úgynevezett tihanyi kútba, mivel a mélyebb vizeket kedvelik. Ilyenkor sötétlik a víz a gardarajoktól.  Korábban jelentős mennyiségben halászták, számos tihanyi családnak jelentett megélhetési forrást, de ma is előszeretettel horgásznak rá célzottan. 

1055-ben a tihanyi apátság alapító levele 20 szőlőműves és 10 halászó háznépet adományozott az apátságnak. A halászat tehát mindig része volt Tihany történelmének. A kerítőhalászat - ami már szervezett halásztársadalmat követelt - mind a mai napig fennmaradt halászati mód. Ezt a mesterséget magas fokon, rituálészerűen művelték a tihanyiak, teljesen egyedi módszert alakítva ki. Persze ehhez szükség volt a terepadottságokra is: „Ha valami, úgy a "látott halra" való halászat avatja a Balatont "magyar tengerré", mert a halászat e módja szakasztott mása az észak tengerein folyó heringhalászatnak, avval az egy különbséggel, hogy a mig a heringhalász csülkökön magasra hágva lesi a halak seregeit, a tihanyi hegyenjáró őrhelyét a föld izzó keblének lehellete hányta föl kellő magasságra; hegyet készített a lába alá.”

A hagyomány szerint – amiről a már idézett Herman Ottó ír részletesen a Magyar halászat című könyvében – a gardaraj magaslati pontról mutatta meg mozgását: „Természetes, hogy a merre ez a haltömeg mozog, megváltozik tőle a víz színe, csillogása is; az a pont, a hol a halsereg van, sötét, sajátságosan biborbarnás színt öltve, kivált csöndes időben s magasabb helyről már messziről látható. E haltömegek ekkor oszlopszerűen töltik be a víz egész mélységét, a fenéktől a színig; néha annyira, hogy a legfelsőbb réteg viczkándozásától burványt vet a tó színe.”

 

A „hegyenjárók” tehát a tihanyi dombokról lesték, hol verődik csapatokba a garda: „A hegyenjáró hajnalhasadtával fölhúzta nagy csizmáját, foltos ködmönét; nyakába akasztotta megviselt subáját, fülére húzta kucsmáját s meghágta a tekintők egyikét. A csúcson megállapodott s hatalmas botjára támaszkodva, ráveté szemét a tó tükrére; bozontos szemöldökét összerántva, nincs az a sólyommadár, a mely élesebben s apróbbra vizsgálná sólyomszemével a tarlót, mint vizsgálja az ő valóságos sólyomszemével a vizeket a hegyenjáró: lesi a sötét foltnak a megjelenését. Ezek a hegyenjárók egytől egyig tapasztalt, kipróbált éleslátású s a tó tükrét színe, csillogása, hináros helyei szerint bámulatos pontossággal ismerő halászok, a kik még az arányoknak távolság szerint való apadását is pontosan meg tudják itélni, a mi a látott hal elfogásánál igen lényeges föltétel.”

Az úgynevezett halászbokrok ez idő tájt állandó készenlétben álltak a parton: „Minden bokor hajója mellett tanyáz; csöndes pipaszó mellett vesztegelve, várja a jó szerencse hírét, vele az indulás perczét. Az Akasztón levő hegyenjáró halat lát. Teli torokból s avval a bizonyos vontatottsággal, a mely a szónak nagy távolságra való megérthetőségét biztosítja, lekiált a bokrok felé: "Háájóóráá!!" Hogy a jeladás arra az esetre is biztosítva legyen, ha a hang nem érné el az őrszem fülét: lekapja subáját, botjára tűzi s magasra emeli.”

A feszült várakozást megtörő kiáltásra a csöndesen pipázók talpra ugrottak: „A jelre mind a hét hajó kirohan; a legénység a rugófába veti meg a lábát s szakadásig megfeszített karral, derékkal evez; ilyenkor vége a barátságnak: a létért való küzdelem kiszólítja az irigységet, az indúlatosságot is, s ha roham közben két hajó elállja egymásnak az útját, vagy épen összeakad, van káromkodás, sőt néha döngetés is bőviben. Ekkor nincs halászartikulus!”

Ilyenkor a látó embert is árgus szemek figyelték:„Természetes, hogy a hegyenjárót a helység született és fáradhatatlan őrszeme: a gyereksereg is észreveszi s szemmel tartja; s még természetesebb, hogy a mint a hegyenjáró subáját lekapja s botra tűzi, a látott hal hire a szó azon értelmében szétfut Tihany utczáin s be a házakba.”

A "látó ember" különböző jelzésekkel, kabátjának lengetésével irányította a vízen hajózó halászokat a gardatömegek felé. Így tájékoztatta a tavon várakozó bárkákat a "látott halnak" nevezett garda mozgásáról, hogy a fogásra legalkalmasabb helyen vethessék ki hálóikat a halászok. „A hegyenjáró azalatt azt a hajót tartja szemmel, a mely jó irányban halad s ehhez szabja jeladását, mely a következő:

1. Subáját, vagy néha egy halászgatyát is, hátfelől előrefelé csapdossa; ez azt jelenti: "Előre!" s ekkor a kormányos változatlanúl tartja az irányt.

2. Subáját balról jobbra csapdossa; ez azt jelenti: "Jobbra tarts!" mire a kormányos jobbra térve, addig halad az új irányban, a míg csak a hegyenjáró ezt a jelt adogatja.

3. Subáját jobbról balra csapdossa; ez azt jelenti: "Balra tarts!"

4. Mihelyt a hegyenjáró észreveszi, hogy valamelyik hajó kellőképen megközelítette a látott halat, hirtelen a földre veti magát, ez azt jelenti: "Vesd ki a macskát!"

A hegyen és a vízen lévők között folyamatos a kapcsolat, a siker érdekében egyetlen percre sem szakadhat meg a különös kommunikáció: „Ekkor minden ember a hegyen járót nézi, ki még mindig szemmel tartja a halat s mikor észreveszi, hogy a riasztásnak ideje elérkezett, letérdel s a csomóba fogott ruhával verdesi a földet; ez azt jelenti, hogy az evezőkkel dörömbölni kell, hogy a hal a hajó felé álló két istáp közt ki ne osonjon. Az utolsó jel az, hogy a mikor a két istáp összeér, tehát a fogás biztosítva van, a hegyenjáró a subára hajtja a fejét; ez azt jelenti: "Megvan." 

A halászok az öreghálóval, gyalommal dolgoztak, s a sikeres halászat száz mázsa halat is eredményezhetett. 

„Ilyenkor csak a lábáról leesett beteg, agg vagy nyomorék marad veszteg, a többi népség minden kigondolható edényt fölkapva, leszalad a partra, mert az ősi szokás úgy tartja, hogy a halhelyen még a vizen összeakadt komák is megbékülnek s az egész halászság igaz magyar bőkezűséget gyakorol a "jut is, marad is" elve szerint. Megtöltik a gazda tarisznyáját, a gazdasszony kötényét, köcsögét; minden gyerek ihanyra fűzhet egy pár gardát; jut a Szántódra átkelő utasnak, a cserkésző czigánynak s ha valami kuvasz tévedt oda, vetnek még annak is s csak ekkor osztozkodik a szerencsés bokor, természetesen ős Tihany régi mértéke szerint, mely nem font, se kilo, se mázsa, hanem az egy rőf vászonból készült halász tarisznya, mely arról is nevezetes, a mint már említve volt, hogy a gazdasszony azt a rőföt nem is rőfön, hanem a karján és a mellén méri ki.”

A nyári melegben az akkori közlekedési és útviszonyok miatt nem tudták a gyorsan romló halat messzire szállítani, így amit kifogtak el is fogyasztották, vagy a környéken eladták. A tartalékot jégvermekben tárolták, azon a jégen, amit télen vágtak a Balaton jegéből, fáradtságos munkával, és ami a nyári melegben sem olvadt el a nádtetős, földbe vájt kunyhókban.

A halászat ősi mestersége tehát évszázadokra visszamenően fontos volt a tihanyiak életében, a régmúlt időkben az egyik legfontosabb megélhetési forrást jelentette, a garda pedig kitüntetett hal volt. Jelentőségére utal, hogy Tihany város új címerébe is belekerült, és 2013. június 20-án a halászok tiszteletére szobrot is állítottak: a kompkikötő parkosított részén felállított, talapzattal együtt két és fél méter magas, garda halat ábrázoló alkotást Diénes Attila Munkácsy-díjas szobrászművész készítette.

A gardahalászat hagyományait őrző novemberi Gardafesztivál évről évre több látogatót vonz a félszigetre. Már maga a tény, hogy egy hal tiszteletére fesztivált rendeznek, mutatja, milyen jelentőséggel bír az itt élők számára. A fesztivál első napja látványhalászattal kezdődik, amin részt vesznek olyan idős helybéliek is, akik még a régi, hagyományos garda halászatokon is ott voltak.  A halászhajókat és a zsákmányt ünnepélyes fogadtatásban részesítik a parton, megkoszorúzzák a garda szobrot, majd a tömeg elindul a halakkal az apátsági templomba, hogy a tihanyi perjel megáldja azokat, az újborral együtt. Az ünnepség részeként délután a Visszhang-dombon gardasütést rendeznek. 

  

A sütés is hagyományos módon történik: a szőlővenyigére húzott paprikás lisztben megforgatott, beirdalt gardákat parázson sütik meg. A garda-hétvége második napján hagyományosan horgászverseny zajlik a Belső-tó partján, ezt követően halászlé- és halételfőző versenyt tartanak a Visszhang-dombon.  

Hazánk 76 halfajtájából 41 él a Balatonban, ebből körülbelül 15 félét ismer az, aki szereti a halételeket, s Tihanyban jó eséllyel meg is találja őket!

(Az írás az Északipart című magazin 2013. évi számában jelent meg.)

Bergmann cukrászdák Füreden

„- A hagymás pogácsájukat kóstoltátok már?

-Persze… a francia krémesről hallottunk először, az hozott ide bennünket, aztán végigkóstoltuk az egész kínálatot. Most ott tartunk, hogy a pörkölt kávéjukat becsomagolva hazavisszük.”

  

A füredi Bergmann Cukrászdákban mindennaposak az ehhez hasonló beszélgetések. Nem csoda. Aki egyszer megfordult itt, az jó szokás szerint minimum három embernek elmondta a kellemes íz-élményét. Aztán csak győzzék kiszolgálni a sereg zarándokot, akik kézről-kézre adják a Petőfi Sándor és Zsigmond utcai cukrászdák kilincsét. 

A harmincas évek a magyar cukrászat aranykora volt. Kugler Henrik, Gerbeaud Emil, Dobos C. József munkája ekkorra érett be, a magyar sütemények egész Európában ismertek voltak. Ez még a vándorló mesterlegények, az alázat és a tisztesség kora volt, amikor minden cukrász elkészítette a tradicionális Monarchia-korabeli süteményeket (úgy, mint Rigó Jancsi, lúdlábtorta és párizsi kúp), de kialakította saját egyéni stílusát is.

Az első Bergmann Cukrászdát 1939-ben Győrben nyitotta Bergmann Imre. Ki tudja, hogy a kapuvári iparos családból származó ős miért épp a háborús évet választotta, de tény: jól döntött. Bergmann hamarosan két üzletben és két cukrászműhelyben dolgozott. Aztán 1949-ben jött az államosítás, s bár 1953-ban sikerült üzletet nyitniuk Gönyűn, azt először elmosta az 1954-es árvíz, majd a fél cukrászda leégett. Bergmann Imre évekig állást se kapott.

  

A győri cukrász mindkét fia kitanulta a mesterséget. Az ifjabb Bergmann Imre a győri üzletet vitte tovább. Bergmann Ernőből viszont majdnem szakács lett. Ugyanis a szakácsokról az a hír járta, hogy nagy világutazók, és ez őt nagyon vonzotta. 1958-ban nem lehetett nagyon utazgatni, ezt ő nem akarta tudomásul venni, 11 évesen disszidálni próbált. Nem jött össze, így beiratkozott a budapesti Vendéglátó Ipari Technikumba. Elég gyorsan, már az első nyári gyakorlaton megfogalmazódott benne, hogy mégsem akar szakács lenni… cukrásztanulóként a Gerbeaud-ban kötött ki, ahonnan nyári szezonmunkára Tihanyba küldték. A mestervizsga után édesapja cukrászdájában dolgozott. Felvették a főiskolára, s választania kellett Budapest, Győr és a Balaton között. Az utóbbi mellett döntött: a füredi Marina Szálló cukrászüzemét vezette húsz esztendeig. Nem mellesleg 1988-ban cukrász olimpiát nyert…

Úgy tűnik, hogy a Bergmannok valamiért ragaszkodnak a sorsfordító dátumokhoz. A háborús évben üzletet nyitó ős után Bergmann Ernő 1989-ben úgy döntött, hogy saját cukrászdát nyit Balatonfüreden. „Üzletet béreltünk és közben építkezésbe kezdtünk. Az alig elkészült alagsorban cukrászműhelyt alakítottunk ki. Az üzem beindítása után került csak tető az épületre. Végül két év alatt családi összetartással és baráti segítséggel egy szerényen berendezett cukrászdát tudtunk nyitni.” 

 

Eldöntötték, hogy a cukrászdát nem árversennyel próbálják bevezetni, hanem minőséget kínálnak tisztességes áron. A család ma már két cukrászdát működtet: a másodikat 1999-ben nyitották a Zsigmond utcában. S ha már a családot említettük: Bergmann Ernő öt gyermeke közül egyik sem úszta meg a cukrászatot: a vérükben van, hisz már gyerekként minden nyári szünetet a cukrászdában töltöttek. A legkisebb fiú épp most tanulja a szakmát. A sorban következő fiú a fagylaltok között van igazán elemében, de neki is jól megy a vendégek kiszolgálása. A legfiatalabb lány szintén végzett cukrász, most épp egy bankban dolgozik, hétvégente segít be a családi vállalkozásba. A középső lány némi kanyar után cukrászvizsgával a zsebében érkezett vissza a fészekbe, a legidősebb pedig a vendéglátóipari főiskola elvégzése után a vállalkozás adminisztrációját tartja kézben.  

A füredi cukrászdák vendégeinek zöme súlyos visszaeső, mert tudvalévő, hogy itt a franciakrémes ropogós, vajas, leveles tésztából készül, benne főzött, tojásos vaníliakrémmel és tejszínhabbal, a teteje karamell-fondant-nal áthúzva. Örök rejtély, hogy a krém miért is nem áztatja fel a tésztalapokat, hogy tud mindig ropogós maradni. Legyen az ő titkuk, ne is firtassuk, szimplán élvezzük. 

Aztán ott a mindig részeges Morgan Kapitány: ez már a „nagy gyerekek süteménybe is tölthetik”- kategória, ugyanis a piskótadarabkák jó adag rumot kapnak a nyakukba, csokoládéöntettel locsolják őket némileg józanra, és tejszínes vaníliakrémmel töltik. A legenda szerint egy áramszünet alkalmával csak félig sült ki a piskóta, de nem akarták kidobni, ezért a cukrászok a hírhedt jamaicai kalózkapitányról elnevezett italba áztatták. Azóta a sikerhez nem szükségeltetik áramszünet, maximum a szemek élvezet közbeni záródása idéz elő átmeneti sötétséget. 

A legendának van egy másik verziója is, ki-ki döntse el, hogy melyik tetszetősebb neki: "A feleségem eltiltott a szesztől – így Bergmann Ernő. - Egyik éjszaka kilopakodtam a műhelybe, volt ott eldugva egy üveg Captain Morgan rumom. Épp slukkolni akartam egyet, amikor az asszony benyitott: Mit csinálsz? - dörrent rám. - Süteményt - válaszoltam, és a rumot ráöntöttem az asztal közepén felhalmozott piskótadarabkákra. Majd megtöltöttem tejszínes vaníliakrémmel, és meglocsoltam csokoládéval. Ebből lett a Morgan kapitány torta.”

A Mimóza torta nevéhez hűen egy könnyű piskóta, főzött, tejszínes vaníliakrémmel és eperöntettel rétegezve, piskótadarabkákkal megszórva. Állítólag hagyományosan Észak-Olaszországban tavaszköszöntő ünnepek alkalmával készítik. Ebbéli tapasztalatokat szívesen várunk szerkesztőségünkbe, addig megelégszünk a Bergmann-féle ünnepléssel.   

A Gellért rolád pedig golyó a fejbe: tömény étcsokis halálnem, ami után garantált a mennybejutás. A Gellért szálloda cukrászdájának eredeti receptje alapján készül: világos piskóta sűrű, főzött párizsi csokoládékrémmel, rumos meggyel és grillázs darabkákkal. 

A fagylaltokat e helyütt nem kezdjük külön taglalni, mert a nyájas olvasótól féltjük a képernyő épségét. Aki nem dől be az édes csábításnak, az fehér hollóként tengődik, de méltó módon kompenzálhatja ritka tulajdonságát a ház specialitásának számító kenyérrel és pogácsával. 

Kortyolhat hozzá a kizárólag a Bergmann Cukrászdák részére olasz stílusban pörkölt, saját kávékeverékből készült feketét - speciális arányban állították össze a világ számos régiójából érkezett kávészemekből. 

Ajándékba pedig elcsomagoltathat a szintén saját csokoládéműhelyben készült kézműves bonbonokból, táblás csokikból. Végső kifulladás esetén érdemes pihegni egyet a teraszon vagy a télikertben, de vigyázat: a kiszolgálás ott is utolér egy forró csokoládéval, vagy egy csésze teával.

S hogy a jól bevált csáberő mellé friss szerelem is társuljon: időről-időre összeül a családi kupaktanács, hogy újabb végzetes vonzerőket kísérletezzen ki, mint az elmúlt évben a Cherry Karamell szelet, a Máktorta és a Levendula torta. Ha a hozzáértő családtagok rábólintanak, akkor ezek a falatok is az üvegpultban találják magukat, a fogyasztók legnagyobb megelégedésére, és a végső döntés meghozatalára. Mostanában a gyömbéres meggyes céklafagylalt esetében várják az ítéletet. Az asztal szélébe kapaszkodva csak győzzünk imát rebegni…

(Az írás az Északipart című magazin 2015. évi számában jelent meg. Egyes képekért köszönet Vörös Ákosnak - ő tudja, melyik fotók ezek.)