2015. január 21., szerda

Firenzei anzix

Minden reggel varázslatra ébredünk. Ez roppant egyszerű, de látványos: a computeren bekapcsolom a svájci rádió klasszikus zenei adóját (http://www.radioswissclassic.ch/en). Nem ismeretlen Nusinak a klasszikus zene, pocaklakóként szinte csak Bartók Rádiót és Radio Swiss Classic-ot hallott, jó néhány élő koncerttel fűszerezve. Kelemen Barnabás játékát például az első sorból hallgattuk, majd' kiugrott a pocakomból, úgy bulizott odabent, már úgy volt, hogy fel kell állnom kimenni... A gyermekangyal pedig alig volt három hónapos, amikor legnagyobb meglepetésünkre kikönyökölt az akkor épp őt szolgáló Klári vállára, és szempillantás nélküli figyelemmel hallgatta Verdit... nem rossz az ízlése.

De a varázslathoz vissza: zene indul, és felhúzom összes termünk minden redőnyét, vagyis lőn világosság! Anya csinál zenét és fényt! Huh, már felmerült bennem, hogy mi lesz, ha a gyermekben tudatosul: anya nem is olyan nagy spíler... sebaj, addig nálam a varázspálca :)

Történt ma reggel, hogy a svájciak épp Csajkovszkij Firenzei emlék című művét húzatták a fülünkbe. Nagy kedvenc, így tudom most mutatni (ez csak a befejező, negyedik tétel, érdemes a többit is hallgatni):


Míg Nusi boldogan reggelizett (ez az egyik kedvenc elfoglaltsága), addig én a zenével utazgattam egy toszkán nyaralás emlékei között. Evés után Nusi fogta magát, és kiment aludni a friss, -7 fokos levegőre, én meg fellapoztam a computer bensejében csücsülő emlék-képeket.

2012 langymeleg őszén Zolival vettük a nem túl nagy táskáinkat, hogy megnézzük az itáliai mesebirodalmat, és benne Firenzét. Naná, hogy nem autóval: Zsiga Henrik barátom Toszkánáról szóló útikönyvéből jó előre kitanulmányoztuk, hogy a modern szekér csak nyűg lehet az itáliaiak földjén. Vittük is magunkkal a tudományt, mint a krétai királylány, Ariadné az ő fonalát:


(A fotó a siennai dóm előtt készült, firenzei sállal a nyakamban - lett volna ebből némi csetepaté, városháború pár száz évvel ezelőtt... )

Több pilléren nyugvó érdeklődésünket úgy véltük egy hétbe zsúfolhatóvá tenni, ha lesz benne kultúrával-történelemmel dugig rakott nagyváros, trattoria teraszán üldögélős, lötyögős kistelepülés, és fűben napozós, borozós lustálkodás is.


Firenzére három napot szántunk, ami a semminél is kevesebb, de az egy hétből mégiscsak valami. Vonattal érkeztünk a reneszánsz és a humanizmus fellegvárába. Az egyetemi évek alatt összehallgatott művészettörténet-óráktól felvértezve éreztem magamat a hely meghódítására, de már a pályaudvarról kijőve éreztem vereségem súlyát: teljes pompájával és tömegével ránk dőlt a Santa Maria Novella templom. Ajjaj, mi lesz itt...

A már idecitált egyetemi órákon nagy kedvencem lett a Palazzo Medici-Riccardi, vagyis a város mecénás családjának palotája. Ide betérve sűrűn imádkoztam magamban, hogy a művtöri előadások netovábbja, Éva néni lépjen elő valamelyik sarokból, mert minden tőle szerzett tudomány szerte foszlott a pazar gazdagságtól megszédült fejemben. Mivel imáim nem találtak nyitott fülekre, és Éva néni nem kísértett a palotában, így maradt a ma született bárány szájtátása, és a naiv befogadás:




Bor nélküli részegségben szédelegtünk ki a veretes palotakapun, és még csak fel sem lélegeztünk a zsúfolt pompa zsibbasztó élményéből, amikor a szűk utca térbe torkollott, és a fejünk erősen közelíteni kezdett a hátunk közepéhez... Henrik a könyvében nem hiába kongatta jó előre összes harangját: a Santa Maria del Fiore székesegyház, vagyis a firenzei dóm valóban nem egy szokványos mérték szerint összedobott épület. Olasz hon legnagyobb temploma 169 méter hosszú, 104 méter széles, és 107 méter magas. Nem vagyok túl jártas a sportban, de nagy valószínűség szerint valamennyi olimpiai számot meg lehetne rendezni benne. Rogyjunk le előtte pár kép erejéig, és imádjuk, megérdemli:





Naná, meg kellett mászni Brunelleschi kupoláját, már csak ezért is:


Október ide vagy oda: a toronyba való szaladgálást, és a sűrűn pingált kupola zsongását ki kellett pihenni. Vágytunk vissza a földre, valami emberi lépték közelébe, így botlottunk a  Neptun-kútba. Micsoda férfi...


Mint mindenre, Firenzében a férfiúi szépségre is rá tudtak licitálni: a Palazzo Vecchio kapujában a sok közül az egyik Dávid pózolt éppen.


Nincs menekvés, jön a B terv: toszkán földre érkeztünkkor úgy határoztunk, hogy a lábunk lejárása közepette fogunk lazítani is, annak módja pedig a fűben legelészés lesz. A kultúrsokk után elérkezettnek láttuk az időt, hogy megkeressük azt a füvet. Henrik ajánlgatott egy jól csengő Boboli-kertet, uccu neki, keressük fel. Hogy elérjük átkeltünk az Arno folyón:


Soha nagyobb baj ne érjen: az átkeléshez egy viccesen belakott hidat, a Ponte Vecchio-t (Öreg Híd) választottuk.

 


 
Ha már ott járunk ne hagyjuk ki a Palazzo Pitti-t se. Bemenni nem volt erőnk, mert az útikönyv fenyegetése szerint ezt is dugig pakolták műkincsekkel. De a kertje vonzott bennünket:





A Pitti Palota parkjából át lehet sétálni a Boboli-kertbe, ami hűvös-árnyas zöldjeivel nyugtatta felzaklatott érzékeinket:


 
Egy 18+os jelenetet csak sikerült ide is becipelni:


S hogy ne legyen nyugtunk: egy dómot ábrázoló képeslapot ez a kert is az orrunk alá dörgölt: 


Vettünk egy nagy levegőt, elhagytuk a kertet, és visszaténferegtünk a falak közé. Tudtuk, hogy egy épület még biztosan nem zár be addig, amíg nem láttuk. A Santa Croce tempomot szlengesen úgy is nevezhetnénk, hogy celeb-gyűjtőhely, de a dolog ennél azért komolyabb. Itt van ugyanis Dante, Macchiavelli, Galillei és Michelangelo síremléke is. Többek között.





Főt hajtottunk, és még szerencse, hogy itt is volt egy nagy udvar, ráadásul kerengővel, ahol a elképesztő időbeli távlatoktól és géniuszoktól megtébolyult turista nemi levegőhöz juthatott:





Az utazásunk egyik legmegkapóbb érzéseként a Santa Croce harangjának hangja búcsúztatott bennünket, megfáradt lelkeket, feltéve a sokadik pontot erre a napra.

Utolsó napra hagytuk az Uffizi képtárat. Mint kiderült ügyesen tettük: szabadtéri vágtáinkat fényes napsütés kísérte, a múzeumból pedig békésen nézegettük a kívül egyre jobban nekikeseredő esőt. Próbáltam felkészíteni Zolit: "tényleg nem kell bemennünk, ha nem érzed magad felkészülve egy több órás művészeti cunamira ... Deee, Pocak, menjünk, hidd el, bírni fogom!" Ugye nem kell ecsetelnem, hogy a felénél már az életéért könyörgött... Botticelli Tavasza előtt még térdre-imára borultunk.

Szóval mint kiderült én sem voltam felkészülve Firenzére, de talán jobb is, mert így engem is elért a varázslat, mint reggelente Nusit :)

További toszkán helyszínekkel most nem zsibbasztanék senkit, talán egy újabb blog-bejegyzésben, Nusi egyik édes álom-óráját kihasználva az írásra. De egy idézet még ide kívánkozik. Kedves barátom - az egyszerűség kedvéért nevezzük most M-nek - írta nekem ezeket:

"Akárhogy lesz: jó volt nyeldekelve nézni harisnyába bújtatott gyönyörű combjait, fülében a diszkrét fehérarany klipszet; jó volt látni, ahogy megy a macskakövön a boltív alatt - ami olyan, akár ha Firenze lenne az Utas és holdvilágban- , de ami rossz volt: ment, szomorúan, neki a Világnak... Nagyon akarom, hogy BOLDOG legyen! NAGYON!"

Boldog vagyok. Nagyon.


Búcsúzóul a drámai feszültségek zenei feloldása, ki mást segítségül hívva, mint Luciano Pavarottit:

2015. január 11., vasárnap

A tihanyi levendula




Provence-i barátnőmnél vendégeskedve pironkodva szemléltem, hogy milyen világkarriert épített magának a francia térség a levendulából. Hazatérve az első dolgom az volt, hogy utána néztem a tihanyi levendulának. Elégedetten nyugtáztam, hogy a szakirodalom szerint a tihanyi levendula illóolaj-tartalma, annak minősége túlszárnyalja a francia ültetvények eredményeit. A termelt mennyiségre jellemző, hogy annak idején még az árutőzsdén is jegyezték a tihanyi levendula olaját.


De vajon mit tud ez a növény, ami ennyire magával tudja ragadni az ember orrát, szemét, bőrét, mi több: lelkét? Elsőként egy kis botanika: az szakirodalom a Lavandula angustifolia-t az ajakosvirágúak családjába sorolja, őshazájaként pedig a Földközi-tenger mellékét határozza meg. Magyarországon nevezik még keskenylevelű levendulának, francia levendulának, szagos levendulának vagy orvosi levendulának is. Ha a növényt magát nézzük, akkor egy alacsonyra nőtt félcserjét látunk, aminek az ágai a földtől elágazóak, fásodnak, és a tövüknél igen könnyen letörnek. 

  
 
Hogy hol lakik a varázslat? A levelek és a virágok között kis olajtömlők vannak, itt gyűlik össze a levendula olaja. Szintén Provence-ben hallottam, hogy csakis a legforróbb déli órákban szabad a levendulát szedni, mert az erős napsütés hatására az illóanyagok ekkor a legkoncentráltabbak a virágzatban. Nem véletlen, hogy a levendulaszedő asszonyok igen nagy tiszteletnek örvendenek: ők görnyednek a tövek fölé a tikkasztó nyári hőségben.

 

 

 
S ha már megszereztük a magas illóolaj-tartalmú levendulát, akkor jöhet a felhasználás, testre-lélekre gyakorolt jótékony hatásai ugyanis évezredek óta ismertek. A rómaiak például fürdővíz illatosítására használták. Lippai János Posoni kert című műve 1664-ben került kiadásra, ő így foglalja össze a levendula hatásait:

"... hanem főmosni való lugnak és ferdőnek igen jó, mert megerősíti  ...az embernek lankadt agyagvelejét, a főfájást is elüzi, sőt minden hideg nyavalyáját annak elveszti, ugymint a szédelgést, gutaütést, álmos betegséget, görcsöt, reszketést, contractuát és bénaságot. A hideg gyomrot megmelegíti, a szeleket elszéleszti, a vizelletet kiüzi, megnyitja a megrekedt máját és lépit embhernek. Mindezek a nyavalyák ellen vegyen az ember spikinárd és levendula füvet virágjával együtt, főzze meg borban vagy vízben, és abból igyék egynéhány nap egymás után. Hasonló ereje vagyon az égett vizének (v. i. alkoholos párlatának) és olajának, aki ezen a vizen felül lebeg, kinek legerősebb szaga van. Ha ezen füveket ecetben megfőzik, avagy olajukat a fájó fogon tartják, elveszi a fájdalmat. Ha abból csinált égett borból, aki elvesztette szavát, a szájába veszen egy keveset, megjön a szava. A szivdobogást is elveszi, ha fahéjat és szegfüvet tesznek hozzá s ugy élnek vele."

Nusinak efféle nyavalyái nincsenek - talán épp azért, mert nyolc hónapos pocaklakó korában is megmásztam vele a tihanyi öreg levendulást. Megérte, már csak a kilátásért is:

 

Najó, azért jól esett egy kis pihegés, úszva a levendula illatában:

 

A öreg levendulás felső csücskétől nem messze pedig van egy remek kilátópont, onnét jól rálátni az új ültetvényre is:



De hogy Nusinak garantáltan ne legyen főfájása, se hideg se meleg nyavalyája, szédelgése és reszketése, azért biztos ami biztos én a főmosni való lugba és az ő ferdőjének vizébe cseppentek pár csepp levendulaolajat, de még az ágy mellett is tartok szippantásnyi közelségben pár csokorral: 

 

Az elmúlt másfél évszázadban Magyarországon is közismert és alkalmazott gyógynövény lett a levendula. A nagymamám például rovarűzésre használta: kis textilzsákokat varrt, abba gyömöszölte a levendulát, betette a ruhásszekrényekbe, így tartotta távol a molyokat. Ismert volt általános fertőtlenítőszer gyanánt, és egyre több helyen olvasható, hogy a régi szokásokhoz visszanyúlva manapság is öblítőként használják, a frissen mosott ruhát illatosítják vele. 

 

Rapaics Raymund: A magyarság virágai (1932) című könyvében ez olvasható:

"A mult században szerte európában lavandulás asszonyok hordták a városokba a lavandulát és hangos dicsérettel kínálták a városi népnek. Ez a szokás francia eredetű s valószínűleg Montpellierből terjedt el. Bécsen át eljutott Magyarországba is. Némelyik potpourrihoz használták fel a lavand
ulát, mások egyszerűen a fehérneműt őrző szekrénybe rakták. Így legalább a régi molyűző füveket is pótolta. Még ma is megjelennek június végén a budapesti utcákon a lavandulás asszonyok és ma is a régi buzgalommal kínálják a kertjükben nevelt lavandulát. A budai hegyekben itt-ott még most is akad az ember olyan helyekre, ahol néhány tő lavandula beszél elmult idők boldogságáról. Talán kertben volt, talán szellőben, de a szőlőt elvitte a filokszéra, a kertet valami rossz vállalkozás, nem maradt az egészből más, mint a lavandula."

 

A Tihanyi-félszigetre is ekkortájt hozták az első levendulatöveket. Egy európai hírű gyógyszervegyész, gyógynövény-szakértő, Bittera Gyula 1924-ben telepítette az első ültetvényt a  Csúcs-hegy oldalában,  az apátságtól bérelt mintegy 20 hektárnyi területre.  Addig Magyarországon csak a középkori kolostorkertekből volt ismert a levendula, ez volt az első ipari célú nagy levendulaültetvény-telepítés. A vetőmagot a híres párizsi magkereskedőtől, Vilmorintól rendelték meg (jelenleg a negyedik legnagyobb magkereskedő cég a világon). A palántákat Budakalászon nevelték elő. Az ültetés kiválóan sikerült, a növények szépen bokrosodtak, 1931-ben arattak először.

 

A próbálkozást tehát siker koronázta, így további jelentős telepítéseket végeztek, ezzel Tihanyban kialakult a levendulatermesztés kultúrája. A nagy mennyiségű termesztés célja természetesen az illóolaj - a levendulaolaj - kinyerése volt, amit a virágzás idején learatott levendulából a közeli Külső-tó partján felállított három réz-lepárlóban állítottak elő. A második világháború előtt keserű mandulát ültettek a levendulasorok közé, a rossz nyelvek szerint azért, mert nem ha mégis kipusztul a levendula legalább a mandula hozzon némi hasznot. A kis mandula-magoncokat később átszemezték nemes mandulává, ezekből néhány öreg fa még ma is látható az ó-levendulásban, törzsükön viselve a szemzésre utaló erősen megvastagodott részt. 


És most egy kis vegykonyha: a levágott levendulavirág elsőként a lepárló zárt tartályába került, ide áramlott a gőzfejlesztő által előállított forró gőz. A gőz előállítását 1932-ig gőzlokomotív végezte, melyet később stabil gőzkazánnal váltottak fel.  Ez a gőz magával vitte az illóolajat a másik tartályba, ahol aztán a hűtővíz között kanyargó csőkígyóban lehűlt, és újból folyadékká vált. A cső végén lévő gyűjtőedénybe szépen kicsepegett a vízzel kevert levendulaolaj, és mivel az olaj könnyebb a víznél, ezért annak felszínén jól látható módon elkülönülve úszott. Innét már csak egy lépés hiányzott: le kellett engedni a vizet az olaj alól, s a várva várt nyers levendulaolaj készen állt a további szűrésre, tisztításra. Bittera Gyula elsőként Kaposváron, majd Budapesten, a Hungária körúton létesített illóolaj-gyárat, itt történt a tihanyi levendulaolaj további finomítása. Az olajat főleg külföldön, Németországban és Amerikában értékesítették.


Mint sok minden másnak, a tihanyi levendulások sikertörténetének is csaknem vége szakadt az 1950-es években: az ültetvény jelentős részét kivágták, a Csúcs-hegy oldalában megmaradt és elhagyatott ültetvényt pedig jórészt visszahódította a természet. A jelentősen becserjésedett, beerdősödött öreg levendulást az 1990-es évek közepén kezdte ismét művelés alá vonni a Balaton-felvidéki Nemzeti Park, s ezzel megmentették az utókor számára. Azokon a területfoltokon, ahol még sok levendula élt, visszaszorították a cserjéket és fákat, így ismét gyönyörű látvány a június-július fordulóján lila tengerként hullámzó ólevendulás.

 

 
1995-ben az öreg levenduláson kívül új területen kezdték meg a levendulatelepítést. A Zátonyi család bérlőként fontos szerepet játszott a tihanyi levendulások megmaradásában. A Külső-tóval  szemben lévő hét hektáros ültetvény nyár közepén kellemes látvánnyal fogadja a félszigetre érkezőket, akik a nemzeti park felügyelete mellett maguk is szedhetnek levendulát. 


És itt a hangsúly sajnos a felügyeleten van: korábban ugyanis a fejlett bokrok, illetve a palánták „eltulajdonítása” okozta a legnagyobb kárt. Az ültetvényben lévő foghíjak megjelenése elsősorban ennek, és kis százalékban a fagykárnak volt tulajdonítható. 

 


A hely megválasztása nem véletlenszerű, ugyanis Tihany speciális, félsziget-jellegének köszönhetően a mérések szerint a napsütéses órák számát tekintve az egyik leggazdagabb hely Magyarországon, míg a csapadék mennyiségéről épp az ellenkező mondható el. Ez a fél-mediterrán éghajlat, a déli fekvés és a vulkáni alapkőzet kiváló körülményeket nyújt a levendulának.

 

A levendula igazi reneszánszát éli: a mai kor embere űzhet vele rovarokat, bedörzsölheti a szúnyogcsípéseit, kezelheti izom- vagy ízületi fájdalmát, nátháját és fejfájását, vagy alkalom adtán ágyába is viheti, pár cseppet a párnájára csepegtetve. S talán ezzel a Krúdy Gyulánál olvasható hatást is eléri, aki az Álmoskönyvében ezt írja: "Ha álmunkban levendula illatot érzünk, egy kedves élmény emlékét idézzük fel".

 


A levendula védjegyévé, szimbólumává vált a Tihanyi-félszigetnek. Szinte minden háznál találunk egy-két tövet, vagy szőnyegként végigfutó ágyásokat. A virágzás idején, június végén tartott Levendula Fesztiválon pedig miden erről a kis lila növényről szól: ott van a fagyiban, a süteményekben, a bonbonokban, a szappanokban, koszorúkra fűzve, illatzsákokba és csokrokba kötve, mesés cserépedényekre festve.  


 

 

Szakemberek kalauzolásával pedig bárki által látogatható túrákat szerveznek a Tihanyi-félszigeten található levendulaültetvényekre.


(Az írás egy kevésbé személyes változata az Északipart 2014. évi számában jelent meg. Egynémely fotóért köszönet Hercsel Klárinak és Juhász Ritának.)