Babamúzeum Tihanyban

Amikor Nusit születése után hazahoztam volt egy titkos vágyam: ne legyen körülöttünk semmi ricsaj-lárma. Komolyzene cincog azóta is halkan a lakásban, szinte ébredéstől elalvásig körbeleng bennünket, vagy egyszerű, nemes csend. (Kivéve, amikor itt van nagymama, mert ő olyan, mint a rádió, de ez is így van jól.) Televízió már jó ideje, a születése előtt sem volt bekapcsolva, csak egy-egy dvd kedvéért - amíg csináltam nézhettem eleget a monitorokat. Jellemző történet, hogy vendégségben Nusi megbámulta a bekapcsolt tévét, mire a vendéglátó: "Látom, a gyerek szereti a tévét!", mire én: "Nem, azért nézi ennyire figyelmesen, mert még nem látott ilyet". 

Szóval kicsit szorongva lestem, hogy a kedvesebbnél drágább hódolók milyen meglepetésekkel hajolnak a kisded jászola fölé: ugye nem éles hangon sípoló, szirénázó, vagy gépzenét árasztó darabját hozták el a XXI. századnak? Láss csudát, az óhaj teljesült: csupa puha gyömöszkölni való, színes plüss kockák, és kedves arcú babák jelentek meg a lakás különböző pontjain. A leghangosabb egy méhecskére hajazó, anyagát tekintve fa csörgő volt. A nem kis termetűre sikeredett érsebész doktor bácsi hozta, hozzá igazán ez illett, így aztán időnként az ajándékozót felemlegetve, a csörgőt huncut mosollyal rázva nagy boldogan háborgatjuk vele  a csendet.

Ha már játék és baba: minden gyerekes szülőnek és gyermeklelkű felnőttnek látnia kell a tihanyi Babamúzeumot.

Az 1994-ben magángyűjteményként alapított Babamúzeum a Filotás család négy évtizedes elhivatott gyűjtőmunkájának eredménye. Először csupán kedvtelésből kezdték, majd egyre nagyobb szenvedéllyel folytatták a babák gyűjtését. Maguk is csak évek múltán döbbentek rá, milyen kultúrtörténeti kincseket rejtenek az öreg házak padlásai. 

 

1993-ban úgy látták, hogy olyan gazdag a gyűjtemény, ami már feltétlenül kiállításra érdemes. Ekkor határozták el a tihanyi Babamúzeum létrehozását. A kiállítás a látogatóknak páratlan élményt kínál, a gyűjtőknek pedig újabb ösztönzést ad a további gyűjtőmunkához. 

 

A tihanyi Babamúzeum Magyarország kultúrtörténetileg Európa szerte elismert antik gyűjteménye. Megtalálható itt szinte valamennyi németországi porcelánbaba-készítő műhely jellegzetesebb munkája a 19. század 40-es éveitől - a porcelánbaba-gyártás kezdetétől - 1920-ig, a gyártás beszüntetéséig.  

A látogatók a színes és babakülönlegességekben gazdag kiállításon megismerkedhetnek az európai folklórral és a magyar népviseletekkel. 

 

A múzeum igazi különlegessége, hogy a babákat nem tudományos, steril módon rendezték el, hanem játékos elemekben gazdag, az akkori kor divatját, életstílusát egyaránt bemutató valós környezetben. 

A babák mindegyike eredeti ruhájában látható. Jelenetekben elhelyezve, kis kiegészítőkkel, korabeli miniatűr játékokkal és egyéb kellékekkel tették még mozgalmasabbá a babák környezetét, így élethű helyzetekben mutatják be a kor hangulatvilágát. Látható itt színházi jelenet, lakásbelső, konyhai környezet, de még szatócsbolt is.  

 

A babák körül elhelyezett bútorok, egyéb lakberendezési tárgyak hűen tükrözik a reformkor és a Biedermeier-kor arisztokrata, nagypolgári ízlésvilágát, lakás- és öltözködéskultúráját. Alaposan szemügyre vehetőek a néhai babaházak, amik között teljes bútorzatú konyha, nappali, hálószoba és üzlethelyiség is van.

 

Szemet gyönyörködtető a törékeny porcelánbabák élethűen pirospozsgás arca. A nagy értékű német és francia porcelánbabák mellett bolyhos, néhol ütött-kopott mackók és más játékállatok is láthatóak.

 

A játékállatok gyártóit STEIF képviseli. A kiállított anyagot – újabb gyűjtések révén, és a világ más országaiban működő babamúzeumok anyagából, csereakciók útján – időről időre színesítik. A francia gyűjteményt a múzeum a jövőben szeretné bővíteni.

A tihanyi Babamúzeum márkavédjegye fémjelzi azokat a babákat, amiket neves művészek közreműködésével a társaság terveztet és gyártat igényes kivitelben, és amiket értékesít is, egyedenként korlátozott példányszámban. A Babamúzeum megnyitása alkalmából emlékpéldányok készültek, limitált, 50 darabos példányszámban. Ezek a babák Szurdi Éva keramikus és Kisné Juhász Mária babakészítő művészek alkotásai, amik a klasszikus ruhastílus mellett a torockói sorozatot reprezentálják. Ezen kívül a múzeum egy részében – elsősorban a külföldi látogatók kedvéért - újonnan készített művészi babákon mutatják be a magyar népviseleti kultúra legjellegzetesebb öltözeteit.

A tihanyi Babamúzeum a falu központjában van, egy gyöngyűen helyreállított régi parasztházban. 

A múzeumba lépve rögtön meseországban találhatjuk magunkat, a múlt századi játék óriáskerék, és a vitrinek mögött sorakozó közel hatszáz baba láttán nem csak a gyerekeknek áll el a szavuk. Sok más érdekesség mellett találunk itt közel 1 millió forintot érő fekete babát is, ami még az 1840-től 1920-ig gyártott porcelánbabák között is igazi ritkaságnak számít. 

A múzeumalapító Filotás Tivadar életútja kellően kalandos volt: ez derül ki a 2010-ben megjelent Huszárvágás című önéletrajzi regényéből. Anyai ágról francia hugenotta családból származik, szépapja kapitány volt az 1848-as szabadságharcban. Haynau halálra ítélte a 13 aradi vértanúval együtt, utolsó pillanatban kegyelmeztek meg neki, 16 évi várbörtönt kapott, ebből kilencet letöltött, mígnem a család magas vérdíjért váltotta ki. Ezután megválasztották Szabadka polgármesterének, a kiegyezés után főispán lett. Szépanyja testvére, Bíró Károly 20 évig Szabadka polgármestere volt, az ő ideje alatt épült ki a város központja, benne a híres szecessziós városházával. Apai ágról pedig ludovikás huszártisztek voltak a felmenői, nagyapja a vívásban és az öttusasportban nagyon fontos szerepet játszott, ennek ellenére a legismertebb családtag mégiscsak Filotás Lili volt, az első magyar rádió-bemondónő. A második világháború után ez a múlt egyszeriben érvénytelenné vált, jött a kitelepítés.

 

Filotás Tivadar gyermekkorát elvette az emigráció, hiszen 11 évesen az 1956-os forradalom bukása után 13 és 16 éves testvéreivel elhagyta Magyarországot: özvegy édesanyjuk kísérte őket Ausztria határáig. A Burg Kastl-i gimnázium legendásan merev légköre elől a '68-as diáklázadásokba menekült, s utána is a legkülönbözőbb módokon kísértette a sorsot. A müncheni egyetemen politológiát kezdett tanulni, kelet-európai történelmet mellékszakban és szociológiát. 

Soha nem volt honvágya, noha mindig is tisztában volt azzal, hogy egyszer vissza fog jönni Magyarországra. Megházasodott, feleségével, Sibyllével a mai napig együtt él. Egzisztenciájukat a müncheni parkettacsiszoló vállalkozásuk alapozta meg, amit ma már a fiaik visznek tovább. Filotás Tivadart mindig is a politika és az újságírás érdekelte inkább, de rá kellett jönnie, hogy ha bekerül egy újsághoz, akkor elveszíti a szabadságát. Ő viszont gyerekkora óta anyagilag és szellemileg is szabad akart lenni.

Gyűjteményüket, a tihanyi Babamúzeumot ezidáig több mint félmillió látogató nézte meg. Nusival mi is gyarapítjuk a látogatók népes szeregét, és másoknak is jó szívvel ajánljuk. Tessék csak, tessék, meseország kapui tárva nyitva állnak :)

(Az írás egy kevésbé személyes változata az Északipart című magazin 2014. évi számában jelent meg.)

Fotós a háznál II.

Mint a mesében: hoztam is, meg nem is, mutatom is, meg nem is.

(Mert Nusi - mint minden gyerek - abszolút kivételes, egyedi, megismételhetetlen, különleges kincs.)

Angliai útjaim egyikén csodás parkban jártunk - ott nem nehéz lépten-nyomon ilyesmibe botlani. Ősz volt. Egy apuka a kisgyerekével termetes levélkupacokat hordott össze. Viccesnek tűnt a fáradhatatlan próbálkozás, messziről lestem, ahogy szuszogva, nekipirulva, cinkos mosollyal szorgoskodnak. Amikor méretes volt a rakás jött egy önfeledt kacaj: apuka felkapta a totyogót, aki már a levegőben ficánkolva gurgulázott a nevetéstől, majd egy rövid szabadesés után a száraz, zizgő levélkupac tetején landolt. A következő emelésnél odaosontam hozzájuk, hogy elcsenjem, és hazahozzam a pillanatot. Kattant a gép. Egyetlen pillanat múlva azt éreztem, hogy egy kéz megragadja hátulról a kabátomat, és sziszegő hang kíséretében elrángat onnét. 

Nem értettem: az angliai kísérőm miért nem hagyja, hogy tovább fotózzam a szemlátomást mit sem érzékelő hancúrozókat? Jött a tanmese: Angliában nem fotózunk ismeretlen gyerekeket, a legjobb szándékkal sem, mert a szülő jön, elveszi a gépemet, némileg ugrál rajta páros lábbal, és örüljek, ha csak szavakkal utasít rendre. Ők ugyanis nem veszik jó néven, ha a gyereküket bárki megörökíti, hacsak nem ők maguk kérik az archiválást. Több eset bizonyítja, hogy visszaéltek a kiskorúak fotójával, megalázva ezzel a rajta szereplőket. Bár sejtelmem sem volt erről a gyakorlatról, és hátsó szándék át nem suhant a szélfútta frizurám alatt, azért odamentem az apukához. Megszólítottam, színt vallottam, hogy itt bizony a fotózás megtörtént. Mázlim volt: széles mosoly mögül diktálta az e-mail címet, ahova várják a fotót, ezért most itt is közzé merem tenni:

Mindez közel húsz éve történt. Hol volt akkor még Nusi, és mit tudtam én akkor a gyermekek személyiségi jogairól... A computert munkára használtam, anyagokat gyűjtöttem az interneten, hangot és képet vágtam. A közösségi oldalaknak hála egyre gyakrabban jött híradás az ismerősökről, először szöveg formájában, majd mind gyakrabban képek bukkantak fel. Gyerekképek is, számolatlanul: Macika az állatkertben, Pötyike kakil, Cicuka mezítelenül pancsol. Most elég kinyitnom az oldalt, és mindent tudok a kiskorúak előmeneteléről. Úgy, ahogy bárki más, mert ahogy tanult informatikus kollégáim emlegetni szokták: az internet nem felejt...

Amikor megtudtam, hogy Nusi érkezik majd szétvetett a boldogság. Izgatott bizsergés járt át, és nem a várandósság mellékhatásaként. Sokáig bizonytalan volt, hogy marad-e velem, vagy elveszítem őt. Talán egyedül az orosz természetgyógyásznő jelentette ki kerek-perec: "Á bábá márád. Nem nyárálni jött három hetre." Punktum. Csak a legközelebbiek tudták, hogy mi készül. A várandósság vége felé már sokan kérdeztek, és csak ennyi választ adtam közre nyilvánosan:

Felrobbant a közösségi oldalam, mindenki jót kívánt, és számon kérték - kedvesen, dorgálón -, hogy miért nem tudtak róla. Csak. Mert még nem tudtam mit tudatni. Olyan mélyen volt bezárva a legkedvesebb álom, olyan jó volt ringatni, szólni hozzá némán, mint kevés dolog a világon... 

Amikor Nusi megszületett, akkor is néma maradtam. Időbe tellett, mire felfogtam: itt van, szuszog, belém kapaszkodik, melegítjük egymást a testünkkel, a leheletünk egymásba vegyül. Mit tud ebből visszaadni egy fotó bárkinek is, ugyan... A kórházba - engedéllyel - körbejárt egy fotós: készítene első képeket a frissen érkezettekről. Kedves mosollyal hárítottam, szerencsére GéGéjé a copyright. Kedvesebbnél drágább üzenetek érkeztek: namivanmáááá??? Ez van:

Ez volt 13 hónappal ezelőtt. És a bűvölet nem változott. Nusi fürtjeinek illata, ujjainak csippentése üzeni: létezik. Kimondhatatlanul, felfoghatatlanul VAN. És ez itt a lényeg kérem szépen.

Lehetne oldalakat összeirkálni - nagyon helyesen - a gyermekek személyiségi jogairól. Hogy a róluk készült fotó, kép- és hangfelvétel a saját személyes adatuk, felnőttként pedig mi döntjük el, hogy rólunk vagy a gyerekünkről hol jelenhet meg bármi. Hogy a kellően piciny gyermek nem tud tiltakozni, nem dönthet: mi kerüljön nyilvánosságra róla. Hogy a gyerekről megosztott információkkal egy rossz szándékú idegen a közelébe tud férkőzni, és mivel mindent tud róla, ezért el tudja hitetni vele, hogy közeli, kedves ismerős. Hogy a gyermekfotók zöme lakásban készül, és az arra specializálódott szemek azonnal kiszúrják a számukra érdekes értéktárgyakat... Ez mind igaz.

De a lényeg az maga a TITOK. Ami be van zárva egy igazgyöngy szempárba, két apró tenyérbe, egy csengő mosolyba, vagy egy éjszakai szuszogásba. Olyan kevés igazi titok létezik a világban, ami nem azért marad rejtve, mert valami sötét, de minimum szürke árny lengi körül, hanem épp ellenkezőleg: kristály napsugár járja át meg kasul. Dédelgetett szelídség, észrevétlen rezdülések, puha bársonytalpon osonó huncutságok. 

A kevesebb több. Közhely, vagyis evidencia. Mindent el lehet mondani, anélkül, hogy a fátylat felhajtanánk. A titok pedig titok marad, összes rejtelmével, bájával, kimondhatatlanságával és megismételhetetlenségével. 

Így is megosztható, hogy már könyvet lapoz:

sálat lop:

lábra állt:

és persze azonnal pakol:

nameg tuti balerina lesz:

helyet kér magának a világból:

és ipi-apacs! ez már az enyém:

megvizsgálja, hogy mitől zöldebb a szomszédé:

balettórát ad a botlábú Maminak:

és ha ez se jött be, hát legalább elviszi sétálni:

GéGé után másik fotós járt a háznál, Vörös Ákos. Róla tudom, hogy a saját oldalán albumokat és rövid élménybeszámolókat tesz közzé a munkáiról. Megkértem, hogy velünk tegyen kivételt, nem szeretném Nusit mutogatni. Ennyi jött vissza: "Minden szempontból kivételes nő vagy Te :) Ezért is kedvellek! :)"
És még valami: nem kell velem egyetérteni. Mi több: nem kell követni. Esetleg elgondolkodni, véleményt formálni. Mi így szeretjük, a többi a ti dolgotok :)