2017. október 30., hétfő

Romantika – nem csak a reformkorban

A televízió távirányítóján zongorázva lépten-nyomon belebotlunk ügyesen megrendezett, mesebeli üdülőövezetekben felvett, feltupírozott jelenetekbe, amikre felsóhajtunk: „Hogy ez milyen romantikus…”. De átütő erejű, regényes fordulatokra csak a valóság képes, annak ellenére is, hogy a hétköznapokból már-már eltűnni látszik a romantika.

A Balatonfüred és Környéke MÚZSA Művészeti Közhasznú Egyesület öt-hat évvel ezelőtt vállalta az évi közel kétszáz reformkori öltözet megszervezését, kiadását és gondozását a Romantikus Reformkor Fesztivál idejére. A ruhákat névre szólóan, méret szerint lehet igényelni az önként jelentkező résztvevőknek. 

 

Nagy Sándorné Éva, a MÚZSA projektmenedzsere ez év szeptember elején egy titokzatos elektronikus levelet kapott, amelyben egy tatabányai úr érdeklődött: elhozhatná-e a párját a füredi fesztiválra. Televíziós összeállításban látták az eseményt, nagyon megtetszett nekik, és akkor határozta el, hogy meglepi az élménnyel szíve választottját. A tervet az utolsó pillanatig sikerült fátyol alatt tartania. Mindvégig Évával egyeztetett: otthon titokban megmérte a partnere ruháit, és leadta a méreteket, neki magának pedig egy bocskait kért. 


A rendezvény napján a hölgy úgy ült be az autóba, hogy nem tudta hova indulnak. Amikor megérkeztek Balatonfüredre, nem értette, hogy miért jöttek ide. A ruhapróba idején nagyon meghatódott, és hogy, hogy se, a kiválasztott viselet mérete és színe tökéletes volt, remekül passzolt viselőjéhez. – De hisz nincs hozzá cipőm, hűvös van, kellene egy vállkendő is! – hangzott a női sóhaj, amire az úr frappáns feleletet adott: - Minden van! Kinyílt az autó csomagtartója, ahova titokban bekészített többféle cipő, vastag és vékonyabb, színválasztékot nem nélkülöző sálak várakoztak. Az úrnak mindenre volt gondja, még hajcsatot is készített be. 

 

A titkos terv pazarul sikerült, a pár boldogságában elhatározta, hogy jövőre két napra jönnek Balatonfüredre, és a Reformkori Fesztivál idején itt is szállnak meg.
Tessék csak, tessék, urak! Hány fecske is csinál nyarat?

(Az írás a Balatonfüredi Napló 2017/5. számában jelent meg.)

2017. július 12., szerda

Nincs itt semmi látnivaló?



A László Károly Gyűjtemény margójára

-          Elvitték?
-          El.
-          De miért?
-          Azt mondják: joguk volt hozzá.

És valóban.
László Károly műgyűjtő 2006-ban letétbe helyezte a gyűjteménye egy részét Veszprémben. Úgy mondják: nagyon megszerette a várost, amihez előtte nem volt kapcsolata. Nem itt született ugyan, hanem Victor Vasarely szülővárosában, Pécsen, Vásárhelyi Győző után 17 évvel, 1923-ban. Zsidó ősei a XVIII. században kerültek Magyarországra, Mária Terézia üldözte el őket Morvaországból. Édesapja a hannoveri Continental Művek dél-magyarországi képviselője volt. Álmodozó gyermeke jobban szeretett egymagában, a gazdag fantáziájával megteremtett világban játszani, mint társaival, akik gátat szabtak képzelete szabad szárnyalásának. A cisztercita rend pécsi reálgimnáziuma után a város orvosi karára iratkozott be, de egyetemista élete gyorsan megszakadt: 1944-ben a nácik Auschwitzba deportálták. Több lágert is megjárva, a háború utolsó napjaiban Theresienstadtban, az amerikai csapatok szabadították ki. Nővérén kívül valamennyi családtagját elveszítette, ő 37 kilósan ért haza. Pécsről mintegy ezer férfit deportáltak, közülük tizenketten tértek vissza.

1945-ben Bázelbe költözött nővéréhez, ahol előbb folytatta orvosi tanulmányait, majd Szondi Lipót tanítványaként pszichoanalízissel kezdett foglalkozni. Ez sodorta a művészet felé, a szürrealizmusban találta meg tudományágának művészeti párhuzamát. Színdarabokat írt, saját színtársulatot alakított és műkereskedelemmel kezdett foglalkozni. Gyűjteményét az 1950-es években alapozta meg. A huszadik század amerikai és nyugat-európai alkotói, művészei közül sokakkal személyes kapcsolatban volt: William Burroughs, Jean Cocteau, Christo, Allan Ginsberg, Patricia Highsmith, Robert Mapplethorpe, Andy Warhol. A magyar alkotók közül Kassák Lajos, Ligeti György, Tamkó Sirató Károly, Victor Vasarely is a barátai közé tartoztak. Kassák Lajost ő fedezte fel a nyugat-európai közönség számára, ő adta ki az első könyvet róla.

Lelki társainak a tibetieket érezte. Imádta a Távol-Keletet, járt Bali szigetén, Nepálban, Kambodzsában, Laoszban, Burmában, és beszélgetett a Dalai Lámával. Életének valódi színtere azonban a háza volt, Bázelben, ahol ezerszám rejtőztek a műalkotások. Nemcsak a falakon, polcokon, hanem az emeletre vezető lépcsőfokokon, sőt a mennyezeten is, ezért aztán kézenfekvő volt, hogy a gyűjteményt kényelmesebb helyre költöztessék, és megnyissák a nagyközönség előtt. Az ezredforduló tájékán Veszprém épp forrást keresett, hogy felújíthassa egyre romló állapotban lévő épületét a várban, László Károly pedig magyarországi otthont keresett gyűjteménye számára. A szerencsés találkozás révén újulhatott meg a Dubniczay-palota, méltó helyszínt biztosítva a műalkotások sokaságának: 2006-ban a felújított palotában nyílt meg a XX. század képzőművészetéből keresztmetszetet nyújtó állandó kiállítás.

László Károly olyannyira veszpréminek érezte magát, hogy ide is temetkezett, a gyűjteménye közelében akart maradni halála után is. Hogy forog-e a sírjában, amiért csak ő marad Veszprémben, a gyűjteményt pedig becsomagolták és elvitték? Nem hinném. A jogi fogalmakkal ugyanis neki is tisztában kellett lennie: a letétbe helyezett gyűjtemény sorsáról a mindenkori tulajdonos dönt, vagyis ő, halála után pedig az örököse. Ha annyira biztos akart lenni abban, hogy a gyűjteménye, vagy annak egy része szeretett városában, Veszprémben maradjon, akkor miért a letéti formát választotta?

Porga Gyula, Veszprém polgármestere, és Hegyeshalmi László, a Művészetek Háza igazgatója 2011-ben személyesen utaztak ki a gyűjtő bázeli otthonába. A látogatás alkalmával László Károly örült, hogy a gyűjteménye a lehető legjobb helyen van, a befogadó intézmény minden igényének eleget tett, így újabb tíz éves letéti szerződést írt alá. Felmerült, hogy a város 45 műalkotást ajándékba kap, de betegsége miatt László Károly már nem tudott Veszprémbe utazni. Az ajándékozás végül nem valósult meg, a gyűjtemény letétben maradt Veszprémben. A gyűjtő halála után örököse megerősítette a letéti szerződést, majd több hónappal ezelőtt levelezés indult közte és a város között a gyűjtemény sorsáról. A Nemzeti Bank által felkért szakértők megérkeztek Veszprémbe, felmérték a műtárgyakat, az MNB Értéktár Program vételi ajánlatot tett az örökösnek, aki ennek a hatszorosát kérte.

A nemrég összepakolt és elszállított gyűjtemény már nem ugyanaz volt, mint ami 2006-ban Veszprémbe került. 2011-ben és 2015-ben is volt szerződés szerinti változtatás, „frissítés”. Darabra ugyanannyi műalkotás érkezett vissza, de főművek kerültek ki az anyagból (Patkó Károly1928-as „Férfi képmása” című képét például 40 millióért látták egy aukción). Ezt persze nehéz objektíven megítélni, mert a művészet mégiscsak szubjektív. Műgyűjtői berkekből azt lehetett hallani, hogy László Károly 2013-ban bekövetkezett halála után az örökös több kísérletet tett a műalkotások értékesítésére, egyesek szerint a gyűjteményt egyben is eladásra kínálta már.

Ezen a ponton érdemes megvizsgálni, hogy miből is áll a műgyűjtés? Minden bizonnyal pénz is mozog, időnként nem is kevés. De László Károly esetében sem ez volt a kezdet. Vagy a másik nagy, Veszprémben közkincsé tett magángyűjtemény tulajdonosát, Vass Lászlót is példaként hozhatom, aki családjának körülményeiről egy korábbi írásában így vallott: „Budapest egyik kisvárosra emlékeztető peremkerületében születtem, ahol egymásra ikrekként hasonlító családi házakban bérből, fizetésből élő kisemberek élnek. Három generációnak adott békés otthont, a jövedelemhez szabott kielégítő, ám minden kényelmen túli luxust nélkülöző épület. A cipőipari technikum befejezése, cipész-mestervizsgám után a Magyar Divat Intézet tervezőjeként is itt éltem feleségemmel és két kislányommal.” Terveket és modelleket készített szabadidejében, amikre felfigyelt egy sikeres, önálló üzlettel rendelkező cipészmester-kereskedő, akinek a társa lett. Négy év elteltével önállósította magát Vass László, és saját üzletet nyitott a Belváros egyik patinás utcácskájában, ahol saját tervek alapján, kézi munkával készült cipőit kezdte árulni. Azonban nem maradt meg a kaptafánál, egyre inkább a modern képzőművészet felé fordult a figyelme, vagyis a mindennapi munkán túli igények ébredtek benne.

Egy gyűjtemény elsősorban a gyűjtő lelkének a lenyomata. Ha már az imént Vass Lászlót citáltam ide, akkor folytatom vele: „A lényeg az, hogy arculata legyen egy gyűjteménynek, a pénzben kifejezett értéke másodlagos. A maga nemében különleges az a gyűjtemény, amit egyedi gondolatmenet mentén alakítottak ki, egységes koncepcióval, nem kell nagyon drágának is lennie.  Egy gyűjtemény a gyűjtő szemléletét tükrözi elsősorban, amit a világ felé mutatni kíván. Annál szebb dolog pedig nincs a világon, mint egy képről eldönteni, hogy milyen. Utánajárni, hogy milyen életet élt az alkotó, s minden fellelhető mögöttes műveltséget megszerezni. A modern művészet olyan, mint egy kavics a vízben, ami fodrokat, hullámokat hoz létre, így megy előre a világ, és ebben a lendületben, ebben a sodrásban érzem magamat jól én is.”

Ha ezt a dinamikát vesszük alapul, akkor a László Károly Gyűjtemény Veszprémből való elvitelére mondhatnánk azt is, hogy „nincs itt semmi látnivaló kérem, tessék nyugodtan tovább menni”. A gyűjtemény eladott darabjai nagy valószínűség szerint egy másik gyűjteménybe kerülnek. Az is lehet, hogy az új tulajdonos már évek óta várt rá, hogy legyen egy Kassákja, mert úgy érzi teljesebbnek a gyűjteményét. Az persze más kérdés, hogy a gyűjteményt a köz javára fordítja-e, és bárki megnézheti (mint ahogy a László Károly Gyűjtemény is szabadon látogatható volt a Dubniczay-palotában), vagy hét lakat alatt őrzi, s jó esetben a család gyönyörködhet benne. (Kevésbé szerencsés esetben csak időnként kerül elő a páncélból, villantani a dicsekvő üzleti partner előtt.) De a tulajdon akkor is szent. Jogos birtokosa azt tesz a műtárgyával, amit akar, szabadon adhatja-veheti, magán- vagy közgyűjteménybe teheti.

Erről egy ugyancsak veszprémi, időszaki kiállítás megnyitóján hallott történet jut eszembe. Forró nyári nap volt, mégis sokan vállalták, hogy útra kelnek, mert látni akarták a magánygyűjteményből összeállított kiállítást. A ceremónia után odasodródott mellém egy jól értesült barátném, aki előzőleg a jelen lévő gyűjtő fiával váltott szót. A szeretett gyermek azt kérdezte a barátnémtól: „Tudod, mik lógnak itt a falon? Ezek autók és hajók”.

Így is lehet. És nincs ebben semmi megvetni való. A Föld egy sóhajtásnyira, alig észrevehető módon megállt, aztán forgott tovább. A Dubniczay-palotában, ha ügyesek - és miért ne lennének azok? –, akkor ugyanez történik: megállnak egy sajnálkozó pillanatra, a csomagoló műkincsszállítók között még utoljára megsimogatják tekintetükkel a búcsúzó képeket, nyugodt szívvel gondolnak arra, hogy az őrzésükért, a népszerűsítésükért mindent megtettek, és azzal a reménnyel engedik őket útnak, hogy valahol már türelmetlenül várják őket. Aztán térülnek-fordulnak az üres falak között, s új tervek születnek. Ki tudja, lehet, hogy a magángyűjtők sorban állnak egy kultúrát értő és szerető város kiállítóterméért, amibe László Károly még a felújítása előtti állapotában szeretett bele. S talán nem is szükséges egy másik állandó kiállítást szervezni, évente más és más alkotások kerülhetnek a látogatók elé. Örülünk annak, hogy László Károly gyűjteményének Veszprém adott átmeneti otthont, s nyitottan állunk az eljövendő meglepetések elé.

(Az írás a SÉD kritikai lap 2017. nyári számában jelent meg.)

2017. július 8., szombat

Balaton vs. Sound


Először azt hittem, hogy az ég dörög. De zavartalan napsütésben közel-távol egyetlen felhő se volt az égen. Aztán belepillantottam a naptárba: július 5. Szóval kezdődik... Nyári forróság, mi lesz itt öt napig, ha még az éjszakai szellőztetésről is le kell mondani? Nem mintha zárt ablaknál sokkal elviselhetőbb lett volna a zaj.

Az alig hároméves négyszer sírt fel, mire ott tudtam hagyni. Odaültem a számítógéphez, és ezt a kérdést engedtem el az információs sztrádán:
„Tudja valaki, hogy hol gyűjtik az aláírásokat a Balaton Sound betiltásához?”
Azzal a lendülettel kikapcsoltam a gépet, és elővettem egy jó könyvet.

Másnap reggel korai ébredés, kilenckor rajtol a Kékszalag. Az előző évek gyakorlatából okulva nem volt újdonság, hogy a déli partról reggel hatkor is dübörög a basszus. Az egész nap a vitorlák, a víz, a Balaton-felvidék és a kék ég bűvöletében telt. Jócskán este volt, amikor leadtam a tudósításomat a szerkesztőségnek, és bekukkantottam a személyes oldalamra is. Meglepve láttam, hogy az előző esti, felhőre írt feliratom mit indított el. Azon még jót derültem, hogy „Te azért ennél jóval fiatalabb vagy! :)”, meg „Aranyom, mi a baj vele?”, de a többi hozzászólás olyan tartalommal bír, ami szélesebb merítésben mutatja a kérdés sokrétegűségét.

Egy hatvan év feletti füredi nyugdíjas hölgy adja a felütést, aki művelődési házban dolgozott előtte, és koncerteket szervezett hosszú évtizedeken keresztül: „Elég rémes, ütemes bum-bum.... ez zene lenne???? Pár éve (tán az első Sound után) Zamárdin át jöttünk a komphoz, elképesztő szemét volt amerre a szem ellát. Tájkép csata után. A víz felerősíti az amúgy is rettenetes zenét. Különösen a tihanyiak örülhetnek. Tyiho (csend).... mostanában egyre kevésbé felel meg a nevének Tihany is.”

Némileg igazolva érzem magamat, hogy nemcsak az én füleim érzékenységéről van szó, amikor egy menő budapesti DJ jegyzi meg, hogy „Füreden BRUTÁLIS”, s ennek igazolására egy táblázatot is közzé tesz:


Egy negyven fölötti mérnök-közgazdász férfi jelenti, hogy „Csopak is elesett…”, amire egy Tirolban házmesterkedő, pizzat sütő, negyven év körüli férfi véleménye érkezik, miszerint öt napot mindenkinek ki kell bírni: „azt is nézzétek, hány embernek ad munkát és mégiscsak emel a turizmuson, az egyébként döglődő Balatonon.” (Némi csalódással veszem tudomásul, hogy Tirolból nézve döglődünk.) Egy hetven év körüli, nyugdíjas óvodavezető hölgy megjegyzi, hogy „Lehet fordulni évek óta bármely hatósághoz, semmi nem történik.”, mire a korábban hozzászóló nyugdíjas művelődésszervező kifejti, hogy igényes nyaralókat nem lehet várni a Balatonhoz, mert azok nem tűrik az ilyen zűrzavart, a tömegturizmus pedig azzal szűnt meg, hogy a keleti és nyugati németek a Balaton helyett a déli tengereken nyaralnak együtt.

Nem várt fordulatként ezen a ponton belép a fesztivál egyik résztvevője, aki felveti, hogy akkor a veszprémi Utcazene Fesztivált, a Rozé, Rizling, Jazz napokat és a VOLT-ot is be lehetne csukni, a Szigetről már nem is beszélve. A művelődésszervező védelmébe veszi az Utcazenét, mondván, hogy az intimebb, és határozottan feldobja a veszprémi nyarat, a Sziget pedig szerinte zártabb, majd röpke meghívót nyújt át a kételkedőknek, hogy jöjjenek át az északi partra, hallgassák meg innét a zamárdi bulit.

A fesztiválozó válasza ébreszt rá a kérdésem pontatlanságára: „Nem tilthattok be dolgokat, csak azért, mert nem tetszik! Ez szerintem nonszensz ... Az Utcazene pont ennyire zavaró annak a techno rajongónak, aki a Kossuth utcában lakik!” Nem nehéz belátnom, hogy a felvetésemben szereplő „betiltani” kifejezés nem tükrözte a valós szándékomat, miszerint nekem elég lenne, ha valaki megtalálná a ’volume’ feliratot. Ez juthatott a művelődésszervező hölgy eszébe is, aki a betiltás ötletét elvetve humorral hozzáteszi, hogy van füldugó is. A 43 éves zenekarvezető-tervezőgrafikus súlyos mondattal tolja meg: „És tolerancia is van.” Egy csopaki újságírónő szintén az Utcazene védelmére siet, szerinte annak a hangereje meg se közelíti a Sound-ét, és Veszprém éjfél felé minden nap elcsendesedik.

Nem kellett sokat várni, és a fesztiválozó korosztály is színre lépett egy 22 éves, az adatlapja szerint Eisenstadt-i iskolát végzett fiú személyében. Illedelmes megszólítás után a művelődésszervezőnek elmagyarázza a zajhatás lényegét: „Amit ön hall és levonja belőle a "csak bum-bum" következtetést, az azért van, mert a magas hullámú zene hullámhossza kb. 20 cm, az alacsony hullámhosszú zene hullámhossza pedig kb. 2 m. Ezáltal a mély része a zenének (bum-bum) sokkal messzebb elhallatszik, mint a magas. Tehát ez csak egy része a zenének és ezért tűnik csak bum-bum-nak.” Ez úgy tűnik kevés vigasz az északi oldalnak, s előkerülnek a számok a kalapból: „Nem tudom, hány ezren lehetnek a helyszínen, de sejtem, hogy legalább annyian vagyunk, akiket zavar, ami átjön!” Egy csopaki újságíró nő szerint több százezer embert irritál a Sound, mert Alsóörstől valószínűleg az északi part túlsó csücskéig végigdübörög. (A sokat emlegetett 150-170 ezer fesztiválvendég egyesek szerint úgy jön ki, hogy az összes nap vendégeinek a számát összeadják, holott jelentős hányaduk bérletes. Vagyis meglehet, hogy valójában 60-70 ezer ember szórakozásáról van szó.)

Ezzel elérkeztünk a folyamatosan visszatérő kérdéshez. A fesztiválozó szerint egy rendezvényről nem szabad úgy dönteni, hogy hány embert zavar, s megjegyzi, hogy épp harmincezer ember szórakozik a helyszínen. Mondandóját megtoldja egy valós idejű fotóval, ami a Kardoszi színház előadásáról készült:


Egy budapesti újságíró kolléga belekapaszkodik a hibás kérdésembe – joggal: „Tiltsunk be mindent. Az a legjobb. Vissza a cocialista lángossütőt a Mi Balatonunkra. Éljen a szandál fehérzoknival.” Soundál – javítja ki a kedvenc zenekarvezető-tervezőgrafikusom. Egy füredi könyvelő gyorsan forintosít: „Így van, tiltsunk be mindent! Csak a kiállítások maradjanak, tárlatok, ingyenes előadások! - és ez akkor miből lenne? Egyik program hozza a pénzt, a másik viszi! Vonjunk egyenleget, alkalmazkodjunk, vannak előnyök és hátrányok, ízlések és pofonok!” A művelődésszervező szerint a lángossütők még itt vannak, a szandálokat papucsra cserélték, a Balaton pedig ugyanúgy elérhetetlen, mint anno, sőt egyre jobban bekerítik.

A Tirolból hazaüzenő házmester-pizzasütő nemzetközi rálátásból merítve leszögezi, hogy ez a világ bármely pontján örök vitának számít, egyébként pedig a vasút vagy a főút mellett lakóknak is viselniük kell a zajhatást. Majd éles fordulattal szózatot intéz a Balaton mellett élőkhöz, akik nyáron a teraszon vacsorázva nézhetik a tó tükrében a lenyugvó napot: „Én szívesen felajánlom a pannonhalmi házunkat erre az öt napra cserébe. Itt viszont 365 napon keresztül kutyaugatás, vonatok zaja, krosszpályán a kis gyilkos motorok, telente a motoros fűrészek, a traktorok, a fűnyírók zaját kell megszokni. És akkor még ott van a vidéki élet krémje: a disznók, lovak szaga, a kerti tüzelések. Hát igen. A mi házunk csak 15 milliót, vagy talán annyit sem ér. Ha a Balaton partján állna, 60-70 millióra saccolnám. Nekünk a pancsolás a fürdőkádban van. A jó fesztivál hangulatról meg a Petőfi Rádió gondoskodik. Miért baj, hogy ilyenkor jön a nyugat Magyarországra? Hogy ti, vagy rokonaitok, kik lakáskiadásból (is) éltek, ilyenkor jól megy a szekér? 5 nap! Bírjátok ki! Ne vegyétek el néhány szórakozni vágyótól a lehetőséget, hogy láthassák kedvenceiket! Ne legyetek irigyek az ő vigadalmukra! Vagy ha zavar, miért nem mentek el Ti is kikapcsolódni? Sátrazni? Szexelni valami extrém helyen, csakhogy nektek még jobb legyen?” – tizenkét lájkot söpör be érte.

A nyugdíjas óvodavezető hölgy megjegyzi, hogy nyár végén jön a következő öt istenverte nap
Zamárdiból: a Strandfesztivál. Egy 43 éves borszakértő hölgy az „Élni és élni hagyni” elv szerint nem csak az északi partiaknak kell toleránsan viselkedniük, hanem a fesztiválozóknak is. A fiatal pápai angoltanár szerint „ami baj a fesztivállal a drognak vagy annak nem minősülő cuccok töménytelen mennyisége... na az ellen aláírnék, sőt…” A fiatalember adatlapján úgy látom, hogy a Minnesota-i egyetemre járt. Egy hatvanhoz közelítő pápai középiskolai tanár viccesen felveti, hogy akit zavar a zaj, az menjen el pár napra nyaralni Görögországba.

S ha már Pápa lendületbe jött, innét érkezik a fesztiválozó korosztály másik képviselője is, a szépen tetovált 19 éves pénztáros-eladó hölgy. Fájlalja, hogy Magyarországon minden jót el akarnak rontani: „Végre hírt hall a világ erről az országról hogy tudják ez is létezik és szép hely, erre a magyar nép megint el akarja tüntetni. Akit pedig zavarnak a koncertek utazzon el, vagy bírja ki azt a súlyos terhet, nyűgöt, bajt, hogy a kicsi hazája végre figyelmet kap, és a fiatalok is otthon érzik magukat benne.”

A folytatásban többektől szó esik még arról, hogy aki csak a saját érdekeit nézi, az költözzön az erdőbe, és amikor nem volt semmilyen közönséget foglalkoztató esemény, akkor meg az volt a baj. „Lássuk be, nem feleslegesen kidobott állami pénz a fesztivál! Merthogy nem adófizetők pénze van benne.” Egyébként meg ötven forint egy füldugó, altatószerként pedig a szex mellé nyolc óra fizikai munkát ajánl egy irodai dolgozó. Óvatosan megjegyzi valaki, hogy a zajtól a nyaralók se tudnak aludni, ahogy az sem, aki reggel munkába indul, és a szexhez sok sikert kíván Tirolban.

A bortechnikus közli, hogy generációk hosszú sora óta itt él a családja, s ha nem baj, akkor nem szeretne lakóhelyet váltani, mert a család keze nyoma minden szegletből visszaköszön. Nem divatból vagy sikkből élnek itt. Legyen Sound, de okosan, kisebb hangerővel. Egy 43 éves várpalotai life coach-informatikus szerint a keszthelyi szabadtéri színpad helyén ma fizető parkoló áll a „környékbeli lakók miatt, akiket zavart a kultúra hangja.” Szerinte a Balaton környéki szabadtéri színpadok közül sok azért nem üzemel, mert „valakiknek nem tetszett, pedig mindig is voltak hangos rendezvények, csak korábban toleránsabb volt a nép. A mai társadalom gyenge a toleranciában, ám annál erősebb a harsogó kritikában.”

Nos, az első este tényleg nagyon erős volt, ahogy az én 'betiltani' ötletem is. Annak felettébb örülök, hogy a markáns vélemények is kulturált formát kaptak a társalgásban. A magam részéről nincs bajom egyetlen zenei irányzattal sem, nyíljon a mezőn sokféle virág, jöjjenek a nyaralók, legyen szex és nyolc óra fizikai munka. Egyiket se fogom számon kérni senkin sem.

2017. január 29., vasárnap

Igazából koriszezon

Az egy héttel ezelőtti sziporkázó napsütés helyett ma ködös, bőr alá kúszó hideg várta a Füredre érkezőket. Úgy tűnik a látványelem hiánya nem szegte kedvét a csúszni vágyóknak: a parkolók megteltek, akár egy mozgalmas nyári hétvégén – kivéve természetesen a Zákonyi sétány melletti nagy parkolót, mert annak helyén épp mélygarázst építenek. Az Esterházy strand előtti parkolóban, és a környező utcákban a szombati ebéd után úgy sorakoztak az autók, mint egy forgalmas nyári napon:


Volt, aki csak lazán korival érkezett:


De akadt olyan, aki – téli sport ide vagy oda - komplett strandfelszerelést hozott magával:


A ruhák között akadtak profik és kevésbé új darabok, csúszni mindegyikben ért:


Aki nem bízta a véletlenre, az a kori mellé szánkót is hozott:


Kutya volt fából és igazi:


Ezt a helycserét azt hiszem többen nem értettük:


Az előrejelzések szerint a következő hétre lassú felmelegedés várható, ami ideig-óráig nem tesz nagy kárt a sportolásra alkalmas jégben. Addig is érdemes kihasználni, hogy tán egyedüliként a Balaton környékén nyoma sincs a szmognak. Piruljanak az orcák, korira fel!