Ajándékba kenyeret?

   

Nemrég azt mondta nekem az aszófői teaház füredi Gergője, hogy kamasz korában sokat járt a nagymama hátsó kisházába, ahol a külföldről hazalátogató unokatestvére próbálgatta a kintről hozott receptek elkészítését. Már a kapuban lehetett érezni, hogy megint valami finomság sül a Karancs gáztűzhely gyomrában. Péter mellett kezdett kotnyeleskedni Gergő, imponált neki a rokon ügyessége, és hogy az elkészült sütik minden családtag arcára mosolyt csaltak. Ezt a szokást ő is átvette, és mind a mai napig tartja: sütiből, kenyérből a szomszédok is kapnak, akik a jól ismert kopogásra tüstént boldogan szaladnak ajtót nyitni. (A finomságokért járó széles mosoly erős függőséget okoz annak, aki tud adni, a cikk írója ezért a kemény drogok kategóriájába sorolja azt.) 

A minap kedvenc irodalomtörténészemmel beszédültünk egy üzletbe, aminek nyitva volt az ajtaja, hogy azon szabadon kiszökhessen a frissen sült kenyér narkotikuma. Aki erre nem szédül be, az semmire. Jólesően kapkodtuk a levegőben keringő illatmorzsákat, miközben egy fiatal pár mosolygós szemmel, vasalt kötényben mesélte a többekkel megesett történetet: bár a szakmájukban jól teljesítettek, megunták a főváros zaját, s a Balaton mellett keresnek menedéket. Kenyér sül épp, megkóstoljuk? Hagymás, tökmagos kerül elénk egy formás kis vágódeszkán, kávé is jár mellé, de fizetni nem ér, mert csak a következő héten nyitnak, a próbasütést osztják szét a betérők között. 

Hazafelé menet két kenyér lapul szelíden a tenyerembe, ami erősen meghaladja az átlagos fogyasztásunkat. Idehaza gondosan megfelezem őket, a háromévest és a hetvenévest alig lehet elhessegetni mellőle. Eszembe jut Gergő, s már csomagolom is be a fél-fél kenyeret, indulok a szomszédba velük. Learatom a babérokat, naná, de nem felejtem a forrás megjelölését. Még ilyet, egy fél kenyér ennyi jó érzést képes generálni? Na de ezért revans jár: tűt, cérnát veszek elő, készül az apró levendulapárna, aminek jóleső érzésével indulok másnap a pékség felé. 

Útközben mondogatom a párnának, hogy viselje jól magát, és nem kell többet csinálnia, mint amire egyébként képes: hozzon szerencsét a fiatal párnak, segítse őket, ha épp nehezen őrölnek a malomkerekek. A jutalom újabb párás szemek, s mutatják: ezt a virágot is valaki hozta, csak úgy. Bevallom sietve, hogy szórólapot csináltam az előző napi két kenyér feléből, s begyűjtöttem az értük járó hálás mosolyokat. Újabb két kenyér nélkül most sem úszom meg… Amikor kifelé indulok, egy idős néni a táskájából épp egy nagy zacskó fügét tesz a pultra, csöndesen megtoldva egy fél mondattal: „Finom volt a tegnapi kenyér, ez meg itt a kertemből való.”

Csütörtök van. Aki még nem itt él, az igyekszik pénteken itt ébredni. Hívom két barátomat: érkezésükkor jelenjenek meg nálunk, van itt nekik valami. Be is futnak szép sorban, s mit ad Isten, ők is nagy boldogan távoznak a fél-fél kenyérrel. A nyitás hetében elfogy az ajándékkenyér, megyek az utánpótlásért. Az üzlet tele. Mondják: így megy ez négy napja. Volt, aki egyszerre tizenegy kenyeret csomagoltatott be. Akármekkora is a család, azt ne mondja nekem senki, hogy ez mind elfogy… Lehet, hogy ők is rákaptak a kenyérajándékozás édes (kovászos) ízére? 

Őrület: október elején arról számoltak be a barátaim, hogy az üzletek polcain már ott sorakoznak a csokimikulások... Aztán a nagyanyám lenvásznába csomagolt kenyérre gondolok: nincs még veszve a világ. 

(Az írás a Balatonfüredi Napló 2017. decemberi számában jelent meg, fotók: facebook - Péklány Kézműves Pékség)